Egy ideje elég sokat gyakoroltunk Makacs Kétlábúval. Feladatoztunk itthon, az utcán, menet közben, a pályán. Mindenhol. Én nem bántam, mert cserébe mindig kaptam valami finomat. Igaz, a tálkámba nem is nagyon jutott semmi.. (Hohó! Álljunk csak meg itt! Most esik le. Engem csúfosan megvezettek, kérem szépen! Hát azért ültem én le első szóra, mert fenemód éhes voltam és az ínycsiklandó falatomhoz akartam jutni! Most már mindent értek! Okos ez a Makacs Kétlábú. Naggyyon okos. Résen kell lennem..)
Szóval a nagy gyakorlások után tegnap megint a sulis szigeten voltunk, futkostunk Rozi havernémmal, de azt éreztem, valami történni fog. Volt valami a levegőben. Különösen a Makacs Kétlábú körüli szűk egyméteres sugárban. Csak úgy vibrált. Makacs Kétlábú próbálta leplezni, de ahogy teltek az órák, egyre kevésbé ment ez neki. Csoda, hogy nem rázott meg, mikor hozzámért.. Pedig ivott is valamit a termoszából, ami után kicsit jobb kedvre derült, de így is hallottam a hangján, hogy valami itt biza lesz ma. Hát őszintén, a mai napig nem tudom, hogy mi, mert aztán felmentünk a pályára, megcsináltuk a jól begyakorolt feladatainkat, és bár volt ott még egy kétlábú, aki bőszen írogatott valamit, miközben engem figyelt, de ez engem egy cseppet sem érdekelt, mert kaptam extra finom illatos májat és buksi simit, szóval nagyjából minden úgy volt, mint szokott, csak az a feszültsége, na azt nem tudom máig hová tenni.
Hazafelé amúgy már megint egy papirost szorongatott.
