Egy este Erős Kétlábú és Makacs Kétlábú odaadtak Makacs Kétlábú felmenőinek. Nem értettem a dolgot, de mivel már máskor is jártam náluk és ott olykor-olykor egy-egy finom cupák is leesik nekem "véletlenül", hát nem törődtem vele. Késő este volt. A meleg lakásban voltunk, ők egy villódzó dobozt bámultak, amiben kicsi figurák jöttek-mentek, én pedig jó dolgomban elheveredtem a puha szőnyegen. Egyszer csak "durrrrrr". A nem jóját! Mi a fene volt ez?!?? Honnan szólt?! Megsüketülök! Ez fááááj!!! Reszkettem mint a kocsonya, usgyi, én biza beszaladtam a kanapé mögé és olyan picire hömbölödtem össze, amennyire még soha. Hallod-e te durr! Én nem vagyok itt! Lejka nincs itt. Nem is volt!!! Menj innen!!! De akkor megint "durrrrr". Aztán még egy, meg még egy és még egy. És ez így ment a végtelenségig.. Bevallom, én azt hittem, itt a világvége. Ennyi volt. Nincs tovább. Nincs több erdőkerülés, se mezőn futkosás, se frizbizés, se nyávogógép kergetés, se cupák, se semmi. Nagyon féltem..
Lassan, de eljött a másnap, a durrok távoztak, Makacs Kétlábúék is megkerültek, én olyan de olyan boldog voltam. Bár még két napig reszkettem, míg megnyugodtam, de lám, nincs világvége. Talán tartogat még nekem az élet pár cupákot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése