Valami történt

Ma kutya korán volt indulás. Nem tudtam, hová megyünk, de Másik Kétlábú a tegnapi hallgatása után végre újra hozzám szólt (ugyan nem tudom, mi lelte, hogy nem figyelt rám, de szövetkezhetett Erős Kétlábúval, mert ő sem szólt hozzám tegnap). Nagyon eltökéltnek tűnt. Húzta-vonta a pórázomat, mentünk cikk meg cakk, illatos szalámi, szép szó. De ha egyszer én nem arra akartam menni..! Végül persze az lett, amit Másik Kétlábú akart, hiába tettem neki keresztbe, akarom mondani, cikk meg cakkba. Elértünk a sárga szörnyig. Felszálltunk. Remegtem mint a nyárfalevél. Hová visz ez a szörny minket? És ugye Erős Kétlábú ott lesz, mikor leszállunk? Nem, nem volt ott. És a híd végén? Ott sem volt. És a sarkon túl? Ugye ott lesz?! Csak nyargaltam és nyargaltam, hátha ott lesz a vasládával. Vissza se néztem Másik Kétlábúra. Hallottam, ahogy még utánam kiabál, mit kiabál, ordít, hogy L-e-e-e-e-e-j-k-a-a-a! G-y-e-r-e-e-e i-d-e-e-e-e! Parancsszavak özönét kiáltotta még ezután, de érdekelt is engem?! Egyszer csak azt hallom, hogy torkaszakadtából azt ordítja: M-a-r-a-a-a-d!, -hangja vészesen közelről hallatszott-, és mire visszanéztem, egy hatalmas vasládával néztem farkasszemet. Nem akkora, mint Erős Kétlábúé. Annál sokkal hatalmasabb. Megrémültem. Másik Kétlábú nem gondolkodott, elé ugrott. Csak állt ott, megmeredve. Végtelennek tűnt az idő. Felém fordult és megragadott a grabancomnál fogva. Azt hiszem, valamit ott nagyon rosszul csináltam..


Két perc múlva persze már el is felejtettem azt a hatalmas vasládát és a sulis cimbikkel rohangásztam. Jaj, ha tudnátok, hogy én mennyire de mennyire élvezem, ha én szaladhatok elől. Olyankor semmi sem számít! Csak úgy porzik utánam minden. A cimbik a nyomomban, az egyikük már majdnem utolér (igazából ha akarnám, nem érne utol egyikük sem, de erről pssszt!) és akkor én egy éles balkanyarral irányt váltok és megy is a bukfenc ezerrel a nyomomban. Mindenki tiszta por. Csuda jó móka! Én ezt úúúúúúgy élvezem! A suliban az a legjobb, hogy a cimbik ott vannak. Jaj hát ők nagyon ügyesek! Nem úgy mint én. Én úgy szeretném fékezni magam és hallgatni Másik Kétlábú vezényszavaira, de hát annyi minden történik egyszerre! Először is ott vannak a nagyok a kerítés túloldalán. Kergetőznek. Át-át vakkantanak. Aztán ott van az a jó hűvös homok. Abba ugye bele kell hemperegni. Meg bukfencet hányni. Aztán ott van az orrom előtt elrepülő méhecske. Őt meg ugye meg kéne fogni! Miért is nem törődik bele Másik Kétlábú, hogy én ilyenkor nem bírok magammal?!

Hazafelé aztán történt valami. Maradni akartam. Leültem a hátsómra és lecövekeltem. Másik Kétlábú cikk meg cakk, illatos szalámi, szép szó. Nem! Nem akarok menni! Hallod Másik Kétlábú?! Én nem akarok veled menni!!! Mit nem lehet ezen megérteni?! Ő meg csak cikk meg cakk, illatos szalámi, szép szó. Egyre jobban lecövekeltem. Hirtelen megállt. Mély levegőt vett. Fölém hajolt. Majd ezt hallottam:

MOOOOSTMÁÁÁÁÁRAZTÁÁÁNELÉÉÉGLEGYEENHOGYEGYKISTERRIEEEEERMONDJAAAMEGNEKKKEMMERREMENJÜÜÜNKKÉSMIKOOR!!!!!44!4!! 

Rám üvöltött. Ő. A Másik Kétlábú. Ő még soha. Összerezzentem. Megdermedtem. Nem értettem, mit mond. 

De értettem, mit akar. Hazafelé most az volt, amit ő akart.